Az eldobálás kultúrája

Nemrég jött velem szemben ez a kifejezés és azóta is rágódom rajta. Természetesen szorosan összefügg ez a „fogyasztói”, vagy az „instant” kultúrával, már ha ezt persze kultúrának lehet nevezni – ezen el lehetne vitatkozni, de nevezzük most így, még ha ebben az összefüggésben nem is tűnik éppen az épülésünket szolgáló közegnek, kifejezésnek.

szabo_sandor_tisza

(Szabó Sándor képe a Tisza jég-, izé, PET palack és szemétzajlásáról 2017-ben)

Ha egy kicsit távolabbról közelítjük meg a dolgot, megpróbálhatjuk nyomonkövetni, hogyan is jutott idáig a társadalom, milyen folyamatok hozták létre, illetve tartják életben ezt a mechanizmust. Ezzel természetesen eljutunk a szokásos klisékig, minthogy rohanunk, nincs sok idő lassítani, átgondolni a dolgokat, nincs energia vagy készség arra, hogy a dolgokat rendszerben, összefüggéseikben lássuk, megértsük, az pedig végképp kikerült a látókörünkből, hogy magunkat egy rendszer (ti. a természeti) részeként lássuk és értelmezzük. Ilyen módon pedig hogyan is tudnánk felelősséget vállalni az életstílusunkért? Vagy azért, hogy pillanatnyi kedvtelésből megveszünk dolgokat, amelyeket egy használat után kidobunk? Ez a valami viszont nem hogy nem bomlik le, csak néhány száz év múltán, de közben még más élő szervezetekbe is bekerül, ezáltal nemcsak az ő pusztulásukat okozva, hanem a tápláléklánc révén a mi egészségkárosodásunkhoz is vezet.

Néha elnézem az embereket a zöldségespultnál, minden 1-2 darab zöldségnek/gyümölcsnek mohón tépik a külön zacskót, ugyanez jellemző a pékáruk, hústermékek vásárlásánál. Vagy ugorjunk egy távolabbi példára, valaki az eldobható szemétpelenkát is olyan kukába dobja, amelyik egyesével be is zacskózza az amúgy is 4-500 év alatt lebomló veszélyes hulladékot.

tengeri_csiko

(Justin Hofman képe az indonéz Sumbawa sziget partjainál 2016-ban)

Döbbenetesek a képek a Csendes-óceánban úszó szemétszigetről, elkeserítő látvány a sok műanyagot elfogyasztott és elpusztult állatok látványa. A napokban a legmegdöbbentőbb az volt, amint valaki posztolta, mit szedett ki az elpusztult kecskéjének a bendőjéből. Rengeteg műanyag zacskót.

Szintén sokkoló volt számomra látni egy szomszédos országbeli patak képét, ahol igazából a patak vonalát a PET palackok rajzolták meg. És amikor megkérdezték a túrázók, miért dobálják bele a patakba a palackokat, azt válaszolták, hogy hát a patak elviszi, nem?

És ezzel meg is érkeztünk újból a cikk eleji felvetéshez, illetve ahhoz, amit már az egyik korábbi blogbejegyzésben tárgyaltunk. Hogy ti. EL. ELviszi, ELdobja. Az már kevesekben merül fel, hogy nincs olyan, hogy el, mert a rendszer részei vagyunk és a bumeráng visszatér hozzánk.

Mindenesetre furcsa, hogy tényleg nem akarjuk a saját házunk táján zárni a kört. Valaki oldja meg a problémát helyettünk, máshol, valahol, csak ne itt, ne nekünk kelljen vele foglalkozni. Legfeljebb majd Béla elégeti a palackokat a szomszédban, neki úgyse telik tűzifára.

Szóval ott van a felelősségvállalás hiánya a többiekért, ott a kényelem, ott van, hogy ezzel ne kelljen foglalkozni, a konzumidiotizmusunk eredményét majd valaki eltakarítja.

Csak egy kérdés maradt: vajon meddig úszhatjuk még ezt meg?

fold_szemet

Minden vélemény számít!